Ma valahogy bekeveredtem egy régi barátom előszobájába. Összefutottunk az utcán így tíz év után, és mivel mindez a Nagymezőben történt, gondoltuk beülünk abba a sarki kávézóba, ott az Operett mellett. Csak beszéltünk és beszéltünk. Mint mindig. Úgy tűnt jobban zavarban van, mint én. Tíz év két hónap és 3 nap nagy idő, és talán nemcsak ő öregedett. Őszült. Ahol nem őszült, ott már nem nagyon volt haja. Udvariasan beszélgettünk, hogy hogy vannak a gyerekek, és munka és a szüleid, és majdnem anyósom? De aztán történt valami. Minden előzetes figyelmeztetés vagy félmosoly nélkül átnyúlt az asztal fölött és megsimogatta a hajam. “De szép! Még mindig olyan selymes!” Beleborzongtam. “Mintha még mindig az övé lenne! Mintha bármikor hozzám érhetne! Honnan veszi a bátorságot?!?!” De pont úgy borzongtam bele, mint 10 éve. Az emlékező sejtjeim működésbe léptek és újra éreztem mindent. A mellkasa illatát, amikor szeretkezés után odabújtam, a bőre érintését, a vágyat, hogy mikor adhatom újra oda magam.

“Itt lakom az Andrássyn. Nem ugrunk fel egy kávéra?”

Meglehetősen nevetséges kérdés volt, így visszagondolva, mert épp akkor érintettem a számhoz a kávécsészét. Nevettünk. Letettem a csészét és vettem a kabátom.

Szeretem a belvárosi lépcsőházakat. Az az érzésem, hogy az örökkévalóságnak építették. Beszéltünk a családjáról. De beszélni és látni az egészen más. Talán csak pont arra az estére utaztak el valahová. De ott voltak; egy család nyomai. A hűtőmágnesek, az I love Dad feliratú rajzok, az éppmosteldobott ruha és játékhalmok. Az a kis piros félpár cipő a konyhaasztal alatt nagyon tetszett. Az előszobában álltunk, kabátban. A képeket néztem a falon. Mosolygás karácsonykor, úszás a tengerben, kagylógyűjtés a fehér homokból, három gombóc a Balatonon, kék nyelvű benyalókázott kislány a Bánki tó mellett kutyával és kutya nélkül. Nagyon alaposan, mint egy kiállításon, végignéztem az összes képet. Szinte már kínosan lassan. Hosszú, nagyon hosszú percek teltek el. 

“Kérsz valamit?” - bátortalan volt, mert látta, hogy eltökélt vagyok és végignézem a kiállítást. Mert az volt, Kiállítás. Bizonygatása, bizonyítéka a bizonytalanságnak. Egy képekkel megtámasztott élet. 

“Kérek.” fordultam felé és levettem egy kis képet a falról. Ő volt a képen, két kisfiúval kézenfogva, ahogy befelé futnak a tengerbe. 

“Ez a kedvenc képem. Miért ezt akarod?”

“Mert erről mindig tudom majd, hogy boldog vagy.”

Megcsókoltam. 

Néhány perc múlva már hazafelé sétáltam a behavazott Andrássyn. Zsebemben egy képpel, a boldogságával.