Láttam ma két idős embert kézenfogva lecsoszogni a Rókushegyi lejtőn.

A bácsin egy kék ing volt, hátul picit kilógott az egyik oldala a fehér vászonnadrágból. A nénin egy aprómintás nyári szoknya, kis könnyű, rövid ujjú blúzzal, amin látszott, hogy csak ünnepi alkalmakkor veszik elő, évente maximum négyszer. Őket nézve az örökkévalóság jutott eszembe. És hogy a szeretet mértékegysége az idő. Nem a mennyiség, a nagyon és a jobban, hanem az idő. Az elmúlt, a néhány hónapig, évig, vagy a mindig. Az örökké.

Úgy néztek ki, mint akik egy egész hosszú életet éltek le egymás mellett, ’927-ben házasodtak, aztán jöttek a gyerekek, majd a háború. De valahogy megkönyörült rajtuk az élet, és hagyta, hogy békében megöregedjenek. Megesett rajtuk a szíve. Talán mert a mélyben kötetett a szerelmük, ami egész életükön át elkísérte őket. Az egymáshoz rendeltség.

Aztán felnevettem.

Valószínűleg a néni és a bácsi a Fillér utcai gondozási központban találkozott pár éve, ahová a gyerekeik dugták őket, mert már nem tudtak róluk gondoskodni. Egyik nap az agyoncukrozott tea fölött egymásba botlottak, órákat, aztán napokat beszélgettek, és végül kézen fogva lecsoszogtak a Rókushegyi lejtőn. Talán csak ennyi történt. A bácsi inge mindenesetre csak félig volt betűrve. Furcsa dolog a szerelem.

A szerelmesek betűrik az ingeket.