Ma öt dolgot is külön kellett tennem, mert lejárt a szavatosságuk. Nem nagy dolgok, de rémesen bosszantó, mert utálok dolgokat kidobni, élelmiszert meg pláne. Egyszerűen elfelejtkeztem róluk. Kimentek a fejemből. Egy nápolyi, egy tejszelet, egy csoki. Csupa édesség. Hajlamos vagyok elfelejtkezni az édességekről. Pedig ott vannak tőlünk karnyújtásnyira. Tele cukorral. Valódi cukorral, nem valamilyen helyettesítővel, amiről csak szeretnénk hinni, hogy olyan mint. Ezt az édesítőt nem lehet helyettesíteni. 

Amikor a Dédi eléd tipeg a kis barna, kitaposott papucsában, és megállapítod, hogy már megint mintha összement volna egy kicsit. Amikor a fiad olyan szorosan öleli a nyakad, hogy aggódsz, vajon meddig lesz elég levegő a tüdődben, de a világért se szólnál neki. Amikor egy jó bor mellett a “kibeszélünkmindentésmindenkit” csajokkal zokogunk a Holiday-en, és tudjuk, minden nőt megszégyenítő gyorsasággal tudnánk összepakolni a gurulós bőröndöt, hogy elindulhassunk...akárhová. Vagy amikor hazatelefonálsz. Anyának. 

Az életünk tele van lejárt szavatosságú emberekkel. Pasikkal, csajokkal, meglévőkkel és exekkel. Munkatársakkal és ügyfelekkel. Velük telik el a napunk, a hetünk, az életünk. 

Pedig vannak korlátlan szavatosságú emberek. Talán ezért nem figyelünk rájuk eléggé. Mert azt hisszük, ők soha nem járnak le. Anyám korlátlan szavatossága tavaly októberig tartott.