Hajnalodik. Ez már a 24. hajnal. Úgy négy körül a függöny résein betör a fény, erőszakosan kiabálva, hogy itt van és készüljek, mert mindjárt felkel a nap. Újabb kérdések jönnek majd újabb válaszokkal. Ma - ahogy hallom - a szél is fúj, hogy a hideg bizonyosság áthatoljon a valamikor a 70-es években még talán szigetelő ablaktáblákon. Mindenesetre sziszeg. Hacsak az éjszaka be nem szökött egy kígyó és azt hallom, ami itt Közép-Kelet Európában igen ritka jelenség lenne. Mondjuk ha jól meggondolom elég sok furcsa dolog történt itt az utóbbi időben, egy kígyó lenne itt a legkevesebb. De valószínűleg mégis a szél, és a rossz ablaktáblák. A 10 évvel ezelőtti felújításkor átfestették azokat, de ahogy az öreg testnek a gyógyszerek is csak ideig-óráig enyhítik a fájdalmait, ebben az esetben sem oldották meg a problémát, és a fa mára feladta a széllel szembeni küzdelmet. Megértette, hogy képtelen útját állni az ősz támadásának. Mert az ősz maga a támadás, még ha vannak is rajongó Facebook posztok, amik a nyár sóhajának tartják. Fenét sóhaj! Egy rohadt nagy halálhörgés. Utálom az őszt és soha nem fogom megérteni azokat, akik szerint megvannak a szépségei. Persze azokat a melankolikus figurákat sem fogom soha érteni, akik szeretik az elmúlást, a merengést. Ők maguk is kicsit elmúlóak. Vagy van a másik fajta – és tényleg, ezt utálom jobban -, aki mindenben megtalálni véli a szépséget, vagy legalábbis magát ezzel áltatja. Ezeket egyszerűen csak hülyéknek tartom, minden különösebb jelző nélkül. Túlolvasták magukat Coelho-val. Na ők biztosan nem látják majd meg a világ izgalmas zordságát, felforgató fájdalmas erejét, gyilkos ösztöneit. Csak a szépet és a jót…hányok. Ki látja meg akkor az őszintén rútat, a kegyetlent, a csontig hatolóan fájdalmasat? Ja én. Aki nem hisz ezekben a szarságokban. Persze volt idő, hogy én is átrágtam magam pár “hogyan legyél” könyvön, de már kigyógyultam abból a betegségből, hogy azt higgyem az életem kérdéseire a válasz ezekben a megmondó-könyvekben van. A jelen szerint a teljes felépülés még hátra van, mert megint hajnalodik és bármennyire is szorítom, képtelen vagyok rábírni a szemeimet arra, hogy csukva maradjanak. Pedig komplett rituálém van már erre. Az ébredezés első pillanatában, amikor először érezni kezdem, hogy átlépek az ébrenlétbe leszorítom a szemeim és mantrázom: “Nem akarok még felébredni. Még aludnom kell. Nem akarom még a reggelt és a reggel sem akar engem. A reggel sem akar még engem. A reggel sem akar még engem. A reggel sem akar még engem. “Mindig négyszer, mert a 4 a kedvenc számom. Az ugrálókötelezéshez minimum három ember kell, de nem árt, ha van egy negyedik, aki megtapsolja az ugrálót. Ezért a 4, kicsi korom óta. Az élet rohadt kegyetlensége - és innen üzenem a “minden szép és minden jó” hívőknek - , hogy 37 év alatt nem sikerült összekotornom egy családot, amelyikben akárcsak hárman lettünk volna. Jut eszembe ketten se. Legutóbb 24 napja, hogy ketten-se lettem. Ezért ébredek fel minden rohadt szélfútta hajnalban.