Imádta ezt a várost, és a város is imádta őt. Mikor úgy március 10 körül végre kitavaszodott nekiindult az idei első véletlen-sétájának. Azért hívta így, mert véletlenek sorozata volt minden alkalommal.

A játék végtelenül egyszerű és talán éppen ezért megunhatatlan. Ha a játékostársad Budapest, akkor biztosan nem fogsz unatkozni. Úgy indul, hogy az ember még otthon húz egy csomó kártyát az évek alatt elkészítettekből, és nincs más dolga, mint, hogy kilépjen a házból és kövesse az utasításokat. 

Noémi ma pont a kedvenc kártyáját húzta először. Úgy hívta, a „Színes kabátos kártya”.

“ Mindenekelőtt légy bátor és ne feledd, az utcákat emberek hozták létre a maguk szenvedélyeivel, fájdalmaival, szerelmeivel. Ha jól figyelsz, mesélnek majd neked. Most kapcsold ki a telefonod, pár óráig az élet nem ott, hanem a szemed előtt történik. Figyeld meg magad körül a sétálókat. Van közöttük olyan, akinek színes kabátja van? Ő már biztosan nagyon várja a tavaszt. Kezdd el követni egészen a negyedik lámpáig. Ott állj meg és nézz körül, mi mindent rejt Budapest!”

És így tovább a többi kártya, rajtuk hosszú útmutató arra vonatkozóan, hogy merre menjen, és mit csináljon.

Imádta ezt a játékot! A színes kabátos ma történetesen egy leonbergi kutyus volt, akire valami megmagyarázhatatlan oknál fogva sárga háttakarót tettek, és mivel ez a látvány semmiképp sem volt mindennapi, nem volt kérdés, hogy Noémi őt kezdi el követni. Sorra húztak el mellettük az autók, de ő csak loholt a leonbergi után. A negyedik lámpánál búcsút kellett tőle vennie, és - az utasítást követve – leült az első padra. Figyelte a járókelőket, és már azt hitte ez lesz az első véletlen-sétája, ami semmivel nem lepi meg. Hideg is volt, úgyhogy elolvasta a következő kártyát. “Ha kipihented magad a padon, akkor fordulj meg! Mit látsz?”

Egy földig rombolt ház még mindig álló homlokzata magasodott előtte. Olyan volt, mint egy filmes díszlet. Kísérteties látványt nyújtott, ahogy a támasz nélküli, ablak nélküli, remény nélküli homlokzat az esélytelenség melankóliájával küzdött a megmaradásért, miközben tudta, hogy egészen biztosan lebontják egészen. Már épp a pusztításnak és elmúlásnak örökös tapasztalását kezdte el feljegyezni, amikor észrevette, hogy a homlokzat hatalmas ablakrésein be lehet látni a valamikori házba, udvarba, és, hogy az udvar mögött egy másik, 4-5 emeletes ház áll.

És hirtelen érezni kezdte azt, amit a házban lakók érezhettek, ahogy egyik reggel arra ébredtek, hogy az előttük lévő házat - amelyik valószínűleg közel 100 évig takarta el előlük a napot - lebontják. Ismerve a várost és lakóit, először biztosan felháborodott leveleket írogattak, hogy micsoda zaj és por lesz itt hónapokig, és feljelentjük és punktum. Majd a ház gyorsan eltűnt, és talán már nem is emlékeznek a veszteségre. Hiszen besüt a nap. Talán 100 év óta először, a reggeli kávé közben megsimogatja a 2. emeleten lakó fiatal férfi arcát, majd időzik kicsit az egész éjszaka a lázas gyerekét ápoló anyuka ráncain, és tovaszökken a kis csibész másodikosra, aki a macskát gyömöszöli a földszinten. Valószínűleg hetekig nem is tudták, mi történik velük. Mitől mosolyog a mindig zsörtölődő Magdi néni, és miért nem hallatszik már annyi veszekedés az 5/B-ből. Korábban csak a bontást látták, és aztán észrevétlenül, nagy fanfárok és tűzijáték nélkül megérkezett a fény, a napsütés és vele együtt a remény.

Meg kellene hagyni a homlokzatot - gondolta Noémi - hogy a napsütötte ház lakói mindig emlékezzenek milyen volt fénytelenül.

“A tavasz érdekli vagy a kutyám?” Noémi felnézett, és meglepve szembesült azzal, hogy póráz másik végét meg sem nézte korábban. Csak a sárga kabátos kutyára figyelt. Pedig meg kellett volna. Ott a padon ugyanis kutyástól, házastól, homlokzatostól, Budapestestől visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz.