“Sínen vagyok” - mondta ma egy anyuka-két-gyerekkel-az előző-és-eggyel-a-mostani-házasságából. A két nagyobbik már bőven kamaszodik, az egyik kis szerencsével és némi optimizmussal már túl is van rajta. A kicsi még csak most 4 éves, de ő is már ovis, pár év, és egyedül megy suliba. Mikor megérkeztem - gondoltam felugrok egy kávéra - a két nagyobb fel sem nézett a tabletekből, és amíg ott voltam akkor is csak egyszer, amikor tájékoztatta az ősöket, hogy tudniiliik éhes, és ezt valaki valahogy orvosolja, amíg ő egy szintet lép a haverokkal a Dragon Age2-ben. “Azt sem tudom hol áll a fejem, hamarosan indulunk Dubajba, a gyerekek gyorsan nőnek, jó eredményeik vannak az iskolában. Robi most nyert meg egy természetfotós versenyt, Zoli nagyon ügyes matekos. Áron ugyan ritkán van itthon, bent a cégnél a szokásos tudod. Anyám beteg, ami megvisel, de azért most úgy érzem sínen vagyok.” Közben megmelegítette a zöldborsófőzeléket a legkisebbnek, és egy séf ügyességével összerakott két hamburgert a nagyobbaknak. Fáradtnak tűnt, de a sok alapozótól csak akkor látszott, ha a konyhai hangulatvilágítás mellett a központi csillárt is felkapcsolta. Az a fény előnytelen volt neki, meg is fogadtam, hogy legközelebb valahogy kíméletesen megmondom majd. De nem volt legközelebb. Két nap múlva a Budapest-Debrecen vonalon találták meg a vonat alatt. A sínen.