Nyáron sétált arra utoljára. Zongoraszó hallatszott az egyik emeleti ablakból. Mint egy gyakorló tinédzser a szomszédos kollégiumi szobába szökve úgy lógott be a kerítésen, hogy közelebb kerüljön a nyitott ablakhoz. A kedvenc ideje volt, az időn kívüliség. Forrón sütött a nap, de a szél a segítségére sietett és úgy simogatta a testét, mint egy szerető ölelése. Szerencse, hogy vasággyal együtt volt vagy 45 kiló, így gond nélkül besurrant a félig nyitott kapun. A zongoraszó pedig csak kacéran hívogatta, mintha érezte volna, hogy hatalma van fölötte. A kertben azok a fura tátogó virágok nyíltak, amiknek ha egy ponton megnyomjuk a fejét, akkor kinyitja a száját. Mókás virág és szivárvány színes. Nyár elején gyerekkorában rengeteg volt a mama kertjében addig, amíg meg nem érkeztek az unokatesókkal és nem rúgták le akkurátusan mindegyik fejét focizás közben. Leült a fűbe,és hosszú percekig hallgatta a zongorajátékot. Ott és akkor igazán boldog volt. Szeretett és szerették. A zongora, a nap, a szél és a virág. És ő is nagyon szerette önmagát azért, hogy észreveszi ezt a boldogságot abban a kis kertben.
Ma reggel újra arra sétált. Hatalmas teherautók és rengeteg kőtörmelék állt a ház helyén, a virág helyén, a zongoraszó helyén. "Mi történt?" kérdezte megrendülten a munkásokat. "Életveszélyes lett az épület. A sok esőzés miatt megcsúszott az alapja, és nem tudta már megtartani az emeletet. Le kellett bontani."
Megcsúszott az alapja. Megcsúszott a zongoraszó, a virág, a kert, a napsütés, és talán a szél is. Ez volt az ő Fillér utcai megcsúszott boldogsága.