Indulnia kellett, mert ilyenkor mégiscsak létezik az idő, de csak mert kevés van belőle. Ha van anyja lánya, akkor van lánya anyja is? Vajon annyira retteg ő is, mint amennyire Lili, hogy egyszercsak nem lesz többé? Vajon olyan dacos lesz az anyja a halállal is, amilyen dacos volt az élettel?
Félt, hogy ezeket a kérdéseket már nem tudja feltenni neki.
Lili rövid üzenetet írt Tamásnak, hogy tudja, egy ideig nem tudnak majd találkozni. Az “anyám haldoklik” üzenet kicsit erős lett volna egy új kapcsolathoz, ezért azt írta, hogy valami baj van otthon a családdal, sürgősen haza kell utaznia, de hívja, ha újra a városban lesz.
Gábornak mást írt. Gábornak azt írta, hogy “anyám haldoklik.” Nem írt a kódról, arról, hogy megfejtette, hogy ott lenne vele, mert Gábornak nem kellett ezt írnia. Minden gondolatát tudta. Hónapok múlva is még mindig megérezte, ha rossz kedve volt vagy ha éppen bizakodott. Ezért is engedte el, mert érezte, hogy Gábor nem tud már maradni.
A világoskék farmert és a puha szürke pulóverét vette fel tornacipővel. Mindig ebben utazott haza. Soha semmi smink, semmi kiöltözés, ezzel is jelezve, hogy haza megy, ahol egyáltalán nem kell sem álruha, sem maszk. Mikor a farmerbe bújt eszébe jutott az anyjával kötött egyeszség 12 éves korából. Annyira vágyott egy farmerre, hogy bármit megtett volna érte. Akkoriban egy olyan országban élt, ahol nem lehetett a nyugat ópiumából szippantani, és a farmer a walkman és a Coca-Cola mellett határozottan efféle kábítószernek számított. Ezért mikor kitűnő lett a bizonyítványa és az Olaszba disszidált szomszédok küldtek egy Casucci farmert az maga volt az ajándékok ajándéka. Olyan menőnek érezte magát, hogy tudta, bármit megtehetne, ha akarna. Dolce vita, Casucci! Akkor határozta el, hogy megtanul olaszul.
Mikor kilépett az utcára megcsapta a tavasz illata. Az autóval csak jó messze tudott este leparkolni, így volt ideje beszívni a március habozó reménységét. Imádta az illatokat, és Budapest mindig tele volt illatokkal. Sokszor elképzelte, hogy csukott szemmel végigmegy a városon, és csupán az illatokból megpróbálja elképzelni a pesti utcákon, az alaposan bezárt lakásokban zajló életeket. Az ajtók biztonsági zárakkal lezárva, a függönyök behúzva, de az illatok, amelyek ugyanúgy csacsognak az ott lakókról, kislisszannak a réseken. Felidézte a lecsó semmivel össze nem téveszthető illatát, ami a belvárosi körfolyosókat tölti be péntek kora esténként vagy a főtt virsliét, ami a csütörtöki bulik megnemértettség illatával keveredik. Szerette a Citadella szabad levegőjét, amiről ott állva mindig azt érezte, mintha kinyitná a város fölött lévő hatalmas ablakot és azon beáramlana a friss levegő. Imádta ezt a szabadság-illatot. Amikor kitavaszodott, gyakran felment oda csak sétálni, gondolkozni, kutyát sétáltatni (jaj, már megint Gábor…) vagy éppen csak egy hatalmas nagy levegőt venni. Biztos volt abban, hogy ott sokkal több az oxygén, csakúgy mint a Normafánál, ahová csak azért ment ritkábban, mert legendás eltévedőként attól félt, hogy évekig fog bolyongani, amíg megtalálja a fák között kivezető utat.
De minden illat közül leginkább a Balaton fülledt illatát szerette. Ahogy egy napsütötte nap után, a kicsit megpirult, Balatonnal átitatott bőr illata keveredett a férfiéval. Ahogy egymáshoz értek a teraszon, és testük párolgása egy semmihez sem hasonlítható oldatot hozott létre. Elképesztő hatással volt rá minden alkalommal.

Ez az illat csapta meg az orrát, amikor beindította az autót.