Azon ritka sárga lámpák egyike volt a ma esti, amelyiken nem hajtottam át gátlástalanul, mint aki épp most marad le valami nagyon fontosról.

Ezelőtt a lámpa előtt valamiért megálltam. Talán mert korán sötétedik és ez a nyálkás, szeszélyes időjárás teljesen kifacsarja belőlem a lendületet.

De valószínűbb, hogy inkább azért, hogy átnézzek a mellettem lévő autóba. A sötét, bepárásodott ablakon keresztül is hatalmasat dobbant a szívem, ami aztán a karomon, a lábaimon keresztül végigfutott egészen az ujjam hegyéig. Olyan ez, mint valami belső szervek közötti mágnesesség. Mintha ilyenkor a szív olyan óriási mennyiségű vérrel lökné meg a testet, hogy ezzel felébreszti tetszhalott állapotából.

Több mint 10 éve néztem bele utoljára abba a szempárba, de ugyanolyan volt most is, mint akkor. Kicsit sem fakult meg, nem lett rajta szemüveg, és ma este is ott volt az a hamiskás félmosoly a jobb szeme sarkában.

Visszanézett. Nem voltunk zavarban. Inkább egy pillanatra boldogok voltunk.

Kiszakítva az időből és a térből. Ültünk egy nagy buborékban.

A régi nagy szerelem örökre a részünk marad. Más emberek leszünk általa. Észrevétlenül benne van a mondatainkban, a mozdulatainkban. Az illata, az íze, a tapintása. Még akkor is, ha a "tízévente-mosoly" csak egy lámpaváltásig tart.