Mindig is olyan fanyar illata volt annak a dalnak. Egyszerre édeskés, egyszerre keserű. Mintha nem tudta volna eldönteni mi is legyen. De talán ez sem volt véletlen.

Lili általában 180-al ment az autópályán. Egyszerűen képtelen volt lassabban menni. Mintha attól rettegett volna, hogy lemarad valamiről. Nem is sejtette, hogy igazából a világ rettegett attól, hogy lemarad Liliről. 

Egy leszakadt sportkocsi volt, valószínűleg valamelyik kuncsafttól kaphatta ajándékba. Már nem is emlékezett rá, hogy kitől. Nem is nagyon emlékezett semmire. Az ő helyzetében az egyetlen lehetséges megoldás ez maradt. 

Gyönyörű volt. Semmi különleges, egyszerűen csak gyönyörő. Mindene az volt. Az egész lényéből áradt a tökéletesség. Vannak olyan emberek, akik ha belépnek egy bármilyen, emberekkel telezsúfolt szobába, akkor is minden szem azonnal rájuk szegeződik. Mert jelen-vannak. Ilyen volt Lili. Semmi bikini-modell szépség, nagy mell- kerek fenék, sokkal inkább légies volt, finom mozdulatai miatt néha azt gondoltam áttetsző. De mindeközben híján volt a nagyon nőies nők gyengeségének és bájos együgyűségének. Ez a része férfi volt. A vele kapcsolatos izgalmat mindig az adta, hogy volt benne valami nem odaillő, valami megfejtenivaló. Olyan légiesen mozgott akár egy szitakötő, de közben határozott volt, egyértelmű és ellentmondást nem tűrő. Ha akart valamit, elvette, miközben szivárványszínű szitakötőként röpködött. Félignő. Így hívtam magamban.

Hétfőnként jártam hozzá, márciusban először. Szerette az útszéli moteleket, amikben egy-egy éjszakánál tovább senki sem akar megszállni. Szerette a máló falakat, a villogó reklámfeliratokat “open/free coffee”, és a jobb napokat látott, sarkaiknál lekopott bútorokat. De az ágynemű legalább tiszta volt, erre különösen figyelt. Ahogyan a zenére is. Mindig ugyanazt a számot hallgattuk, minden hétfőn, végtelenítve. Nem zavart, hiszen vele lehettem. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor annyira természetesen történt minden köztünk, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy ugyanaz a furcsa dal szól. Aztán annyira összefonódott az együttléteinkkel, hogy átvette az ágyneműbe beleivódott, egymásnak gyönyört adó összekeveredett testek jellegzetes izzadság szagát, az élvezet édes illatát. Fanyar illatú dal lett.

Talán másokkal más dalokat hallgatott. Úgy gondoltam rá, hogy ez az én dalom. 

Észrevétlenül lopta be magát az életembe. Az érintésével, a mondataival. Szinte soha nem beszéltünk. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Kopogtam, kiszólt, hogy “gyere!” Egy könnyű köntös volt rajta, alatta látni lehetett a tökéletes testét. Úgy viselte a köntöst, mintha Chanel estélyi ruha lenne. Megkínált egy pohár száraz vörösborral, és ő is ivott. Heteking csak néztük egymást ilyenkor. Eszembe se jutott megszólalni, pláne nem üresen fecsegni valamiről. Mögém állt, testét szorosan hozzányomta az enyémhez, és lassan kigombolta az ingemet. Sohasem mentem pólóban. Imádtam nézni, ahogy a fehér keze, hosszú ujjai ráérősen megszabadítják a gombokat a lyukakból.

Ugyanolyan volt, de másképp. Annyira kellett nekem, hogy már kedden sem tudtam másra gondolni. A negyedik alkalommal kezdtem el beszélni hozzá. Ez is teljesen természetes volt, mintha egyenes következménye lett volna az előző három alkalomnak. Amíg megittuk a pohár bort, meséltem a világról, magamról, a gondolataimról. Néha olyan banális dolgokról, hogy felbosszantottak reggel egy agyonégetett kakaós csigával, vagy az elsózött sülttel ebédre, néha pedig filmekről meséltem, amiket szerettem. Néha még verseket is olvastam. Emberekről, barátokról, szerelmekről. Május volt, amikor először kérdeztem meg, hogy ne hozzak-e más zenét, nem akar-e valami mást hallgatni. Soha nem szólt, egyetlen szót sem ezek alatt a beszélgetések alatt. Végül szokássá vált, a szokásommá, a szokásunkká, hogy a beszélgetés végén mindig megkérdeztem, hogy nincs-e más zene, amit szeret. Beszélgetésként emlékszem ezekre az együttlétekre, pedig csak én beszéltem. Mégis az volt. Mert nélküle az én mondataim sem születtek volna meg. Ez volt a mi néma beszélgetésünk. Iszonyatos kellett nekem. Nem a teste, hanem ő maga, a félignő.

Fullasztó hőség volt augusztusban. Olyan meleg, amikor az emberre rátapad a ruha amint kilép a hűtött szobákból. A motelben csak egy nagy ventillátor volt a plafonon, elkeseredetten küzdött a forrósággal. Már az ajtóban hallottam, hogy másik zene szól. Hideg verejték futott végig rajtam. A tökéletes biztos világomban valami váratlan történt. Azon az éjszakán mondtam meg neki, hogy szeretem. Bármi is van másokkal, helyettem, mellettem, majd én vigyázok rá. Csak jöjjön.

Aznap éjjjel elképesztő zenéket hallgattunk. Körberepültük a világot, leéltünk sok száz életet, láttunk minden követ, minden háborút, minden mohát, követtük a patakot, feküdtünk egy pipacsmezőn és végigszeretkeztük az összes kontinenst.

Kedden este mentem érte. A recepciós nem volt túl kedves, még sosem találkoztunk, hétfőnként szabadnapos. Mondtam a 106-os szobába jöttem. Azt mondta sajnálja. Nagyon kedvelte. Talán a meleg. Nagyon szép zene szólt a szobából. Már hónapok óta nem járt hozzá férfi, állítólag mindenkivel szakított, csak hétfőnként maradt valami alak. Sajnálja ezt a lányt, nem volt valami szép élete. Azt beszélik 5 évesen egy autóbalesetben meghaltak a szülei, s aztán valami részeges nagybácsi nevelte fel, aki rendszeresen megerőszakolta. Aztán kellett pénz piára, árulni kezdte a barátai között, míg 12 évesen megszökött. Sajnálja - azt mondta - nagyon kedvelte. Szép zenéket hallgatott. 

A kezében volt egy kis papírszalvéta, vörösboros pohárfolttal. Azt szorongatta. Nem tudni kinek szólt. Azt írta rá gyönyörűen formált, tökéletes betűkkel: “köszönöm".