Tegnap nagyon megkívántam a sóskiflit. Azt a klasszikus, gyermekkorunkat idéző, puha, nagyszemű sóskiflit, ami Pesten csak a Sparban kapható, és ott is csak kora reggel, mert a hozzám hasonló sós-kiflirajongók 10-re mind felfalják. Valamelyik reggel írtam egy sms-t, amiben le kellett írnom az a szót, ,hogy sóskifli, és szokás szerint nem figyeltem a hosszú és rövid magánhangzókra, így soskifli lett belőle. Ami egyébént nagyon találó. El lehetne adni például a következő fősorokkal egy hirdetésen: “SOS kifli”….ha semmi nem segít.” SOS kifli, ha igazán éhes vagy.” és ehhez hasonló. Vennék mint a cukrot. De nyilván azért sincsenek sóskifli hirdetések, mert - mint mondtam - 10-re már egy darab nincs belőle.

Egy 60 év körüli fehér csipkegalléros néni 20 dkg sonkát kért a húspultnál. “Szervusz Irénkém! Fodrásznál voltál?” kérdezte az eladó, aki szintén jól karbantartott 60-as lehetett. “Igen drága Magdikám” csilingelt az agyoncigarettázott hangján Irénke és egy még az 50-es években tanult mozdulattal megigazította hajtövénél a frizuráját. Úgy, mintha csak picit odanyúlna, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan ott van, arról a frizuráról beszélünk, és megérte a sok fáradozást, és egyetlen forint sem volt kidobott pénz, amit az utóbbi néhány órában elköltött. “És nem volt nyitva a fodrászat? “ - kérdezte fülsértően felnevetve “drága Magdikám”. 

A sós kifli egy pillanatra megállt a kezemben és mintha az egész bolt lassított felvétellé változott volna. Lélegzetvisszafojtva várt minden és mindenki.

20 deka prágai sonkát kértem, légyszíves. - hangzott talán kicsit hűvösen.

“Irénkém, csak vicceltem! Ugye nem vetted úgy? Hiszen barátok vagyunk?”

Irénke úgy vette. Mert nem voltak barátok. Ha barátok lettek volna, Magdika tudta volna, hogy Irénke aznap 60 éves. Hogy hamarosan érkeznek a gyerekek, az unokák, és miután kifizette a szeletelt sonkát, még kicsoszog a temetőbe, Katikához, hogy így kicsit ő is vele legyen az ünnepen. 

A barátok ott vannak a születésnapokon. Megölelik egymást szorosan, és gyertyát gyújtanak. 10-et, 20-at, 40-et, 60-at. Gyertyákat azért, hogy hálát adjanak. A Sorsnak, az Istennek, hogy vannak egymásnak. 

A barátok ott vannak a születésnapokon. Emlékeznek. Az első dalra, az első pasira, az első unicumra a Petőfi étteremben, sőt, a másodikra is. Az első sírásra és az első ölelésre, talán ugyanott. Sőt, a másodikra is. A barátok megnevettetnek akkor is, ha úgy érzed sohasem fogsz már nevetni. A barátok megríkatnak, akkor is, amikor úgy érzed sohasem fogsz már sírni. 

26 év nagy idő. Van, akinek összesen ennyi adatik a Földön. Nekünk ennyi együtt, eddig. 26 év barátság. 

A barátság olyan, mint a szerelem. Nem az első, hanem az utolsó számít igazán. Az elsőket elveszítjük, eldobjuk, megszabadulunk tőlük vagy csak elkoptatja az idő. Nem is emlékszünk már….De az utolsó hűsége elkísér minket a végéig. 

Az utolsó felmelegíti a kezünket ha nagyon hideg van odakint, megken egy vajas kenyeret és főz egy habos mézes kávét. Az utolsó begombolja a kabátunkat, hogy ne fújjon át a szél. Az utolsó szól, hogy elkenődött a rúzsunk. Az utolsó szerint ezzel a cipővel nem lehet felvenni ezt a harisnyát! 

Az utolsó sohasem viccelődne a hajunkkal különösen akkor nem, ha aznap voltunk fodrásznál.

Az utolsó szeret. Ahogyan csak az utolsó szerethet. Hűséggel. A végéig.

Boldog születésnapot, utolsó Barátném! :)