Úgy hozta az élet, hogy december 11-én kaptam meg a karácsonyi ajándékom.

Lili napok óta mondogatja, hogy olyan ajándékot fogok kapni, amit nem készített, de nem is vett, viszont nagyon meg fogok hatódni és azt mondom majd, hogy nem fogadhatom el. Gondoltam olyan ez, mint a Mátyás király mesében a lány, a hoztam is, meg nem is, és már készültem is egy kosár galambra, de - bár rendes körülmények között ezt tettem volna - mégsem álltam neki feltúrni a szobáját, hogy megtaláljam, mi lehet az a rejtélyes ajándék. Jobb, ha őszinte leszek; simán kikutattam volna az ajándékot, ha nem féltem volna attól, hogy a lányom szobájában uralkodó totális káoszt ugyanolyan totális káosszá tudom visszarendezni, hogy ne vegye észre, hogy illetéktelenek nyúlkáltak a cuccához. Mert eljön az az életkor, amikor mi anyák illetételen cuccnyúlkálók leszünk. De hogy illetételenek, az tuti.

Fémallergiám van, és kizárólag arany fülbevalót tudok hordani. “Nyilváááán, jegyezte meg ma egy barátom, akinek ezt a történetet elmeséltem. Nyilvááán arany fülbevalót, de abból is csak olyat, amin egy szabad szemmel is jól látható drágakő van, nem?” Hát talán az nem elengedhetetlen tartozéka, de ahogy annak idején nagymamám mondta erről a speciális allergiáról; “Aki hercegkisasszonynak születik az éljen is hercegnőhöz méltóan.” Na ebből mára mindössze a fémallergia maradt.

Idén nyáron kilyukasztottuk Lili fülét, és akkor 6 hétig csak arany fülbevaló lehet benne épp ilyen okokból. De szerencsére minden rendben volt vele, és ma már szabadon cserélgeti napon belül is a lila zokniformájú, és kék fagyialakú bizsukat. Én pedig egy-két hétig hordtam az arany fülbevalót - 30 év után először - hogy lássam, vajon beforrt-e a fülem. Szerencsére nem forrt be, és imádtam, hogy egy kis színes virág van benne. De aztán eljött az ősz, az iskola, és nem értünk rá minden reggel-este cserélgetni a fülbevalókat, és lassan visszatettük Lili fülébe, állandóra az arany virágokat. Én pedig maradtam a meztelen füleimmel.

Néhány nappal ezelőtt a Mikulás fülbevalót hozott. Kis téli bizsukat, amiknek most van itt a szezonja. Így az arany virág helyett mostanában bundakesztyű és csillogó hópihe díszelgett reggelente Lili fülében. Tegnap este épp a fehér hópihét párosította a kis rózsaszín tükör előtt a kékkel, amikor megkérdeztem, hogy hol van az első fülbevalója. Ugye nem tűnt el? Ugye ott van a fülbevaló tartóban? Ha ugyanis nem lenne meg, akkor az elveszett tárgyak vadászmezején találkozott volna egy vadiúj bélelt csizmával, 5 ceruzával, 7 radírral és két kulaccsal. És mindez szeptember óta. 

Lili biztosított arról, hogy megvan. De…..volt valami csibészes a mosolyában. Valami “te sem tudhatsz mindent mami!” mosoly. “Éééén tudom hol van Mami, nyugi!” és megint az a mosoly.

Fáradt voltam és késő volt. Általában belemegyek a csibészesmosoly- játéba, és furfangosan addig faggatom, amíg el nem mondjam miben sántikál, és jót nevetünk az egészen, de december 11-én fáradt voltam. Ez nem mentség. Csak tény.

Türelmetlen lettem, és ráparancsoltam, hogy keresse meg a fülbevalót, azt nagyon nem kellene hagyni, hogy elkallódjon. 

Még mindig mosolyogva nézte magát a tükörben. Hirtelen hátra fordult, rámnézett…., láttam, hogy még akkor is gondolkozik, hogy mit tegyen. Majd óriási krokodilkönnyek gördültek le az arcán, és hangosan, nagyon hangosan buggyantak ki belőle a mondatok; “Akarod tudni, hogy hol van? Akarod tudni? Most akarod tudni?! Hát becsomagoltam neked karácsonyra, hogy neked adjam! Tudod, nem is vettem, nem is készítettem.” Csönd lett. Mintha abbahagyta volna a forgást a Föld. 

Néhány centire álltunk csak egymástól, de azt éreztem, hogy valami mindjárt felkapja és elrántja tőlem. Belekapaszkodtam, megöleltem, és úgy szorítottam, hogyha bármi történik is, velünk együtt történik. Azt hiszem hosszú idő óta először zokogtam. Sírni sírdogál az ember, főleg ha nő, de csak egészen mély fájdalom esetén adatik meg a zokogás. Csak folytak végig a könnyeim a haján, az arcán, és egyre csak azt hajtogattam, “ Nagyon köszönöm. Bocsáss meg kicsi kincsem. Te vagy a legjobb ember a világon.”

Lassan megfordultunk, és hosszan, nagyon hosszan néztük ezt a két, egymásra hasonlító könnyáztatta arcot a tükörben. Sírtunk összebújva. Mit is mondhattunk volna? Aztán megpróbáltam elkapni a nyelvemmel az arcomon lefolyó sós könnycseppeket, mielőtt leesnének. Kicsit olyan voltam, mint egy nyelvét nyújtogató gyík. Persze síró gyík. Ez jó mókának bizonyult. Nevettünk. Mint a szivárvány. Esik az eső de süt a nap. Mindig kisüt.

Ott álltam, öleltem egy nálam sokkal jobb embert, és tudtam, minden perc megérte és meg is fogja érni. És nem akartam semmit jobban, mint hogy december 11. örökké tartson.