Azt mondják, aki táncolt már veled az esőben, az melletted lesz a viharban is. Persze tudom, látszólag ez a mondat azt jelenti, hogy aki veled volt a jóban, az biztosan veled lesz a bajban is. Pedig itt nemcsak erről van szó. Hanem az esőről. Amelyik eláztatja az arcunkat, a hajunkat, végigfolyik a ruhákon. De mi csak táncolunk vele, csak forgunk körbe körbe, belekapaszkodva erősen, mert tudjuk, úgysem ejt el. Az eső eláztatja őt is. Végig folyik az arcán, a haján, a ruháján. De csak forgat, forgat körbe-körbe, amíg már azt érezzük mindketten, hogy nem is mi forgunk, hanem a világ, és az is csak azért, hogy velünk táncoljon a cseppek zenéjére. 
Ma esett. Kinéztem az ablakon és az esőtáncra gondoltam. Arra, ami 3 éve elmaradt. Kikönyököltem a szálloda kicsit már megkopott ablakpárkányán, itt-ott lepattogzott a festék, nem ártana majd nyáron újra festetni - gondoltam. Hallgattam az esőt. Az esőt, amelyik úgy 3 évvel ezelőtt egyszer végigfolyt a testemen, be a ruhám alá, végig a mellemen, a hasamon, jelezve, hogy mire képes. De aztán tánc nem lett belőle. 
Lenéztem az udvarra, ahol egy kis citromsárga dzseki szaladgált nevetve fel-alá. “Mami, nem jössz le táncolni?” kérdezte Lili egy 9 éves őszinte örömével sikongatva.
Azt mondják, aki táncolt már veled az esőben, az melletted lesz a viharban is. Így esett, hogy az én 9 éves táncpartnerem a kezét nyújtotta Trieszt főterén.