ESZTER

A tükröződő felületek vonzzák a lelket, ezért minden héten egyszer benézek a tükör mögé. Igazán nincs az rendben, hogy folyton csak az egyik oldalát látjuk, és abban is csak magunkat, vagy ha nagy ritkán másokkal együtt belenézünk. Néha megfordítom a klasszicistának tűnő képkeretet, hogy lássam, biztosan nincs mögötte semmi. Csak egy tükör. Kicsi koromban mindig azt hittem, hogy van ott valami vagy valaki. Tulajdonképpen még mindig azt hiszem.
A ma este sem telik másként, mint mindegyik este. Csak állok itt, és egy bioboltban vásárolt mindentől mentes, de bizonyára szintetikusan előállított levendulával átitatott szappannal mosom az arcomról a festéket, amit a nap folyamán rákentem, majd újra és újra utánaigazítottam, hogy a galériába betérő csóró turisták és gyémántokkal ékesített floridai milliárdosok egyaránt gyönyörködhessenek bennem. És persze költsenek, csak költsenek. A művészet bizonyára rendkívül fontos, de a pénz sem megvetendő. Fura dolog ez a műtárgykereskedelem. Mikor 5 éve elvállaltam az egyik legrégebbi budapesti magángaléria vezetését, fogalmam sem volt arról, hogy a szépség lassan bekúszik az életembe. Megszövi körülöttem a hálóját, egyre szorosabbra és szorosabbra, míg végül nem ereszt. Először csak a műtárgyak voltak a maguk egyszeri és utánozhatatlan szépségükben, amikkel eleinte csak órákat, majd napokat töltöttem el, majd végül annyira befogadtak, hogy minden mozdulatom természetesen hat körülöttük. Ezt a tükröt is a galériából hoztam, azt egyik művésztől kaptam ajándékba, mert az egyik közel két méteres bronz szobrát megvásárolta valami távol-keleti cipőgyáros.
Már a második réteggel mosom le a festéket, de még mindig érzem az alapozót. Ma este időben le kell feküdnöm, mert holnap vérvétel, ami nálam egy külön esemény. Kétévente egyszer vért vesznek, hogy megnézzék rendben vagyok-e, és ezen a két alkalmon mindig rendre el is ájulok. Igazán nem is a tűtől vagy a vér látványától, hanem csak úgy, megszokásból. Gyerekkoromtól kezdve elájulok, miért most hagynám abba. Három éves koromtól vérszegény voltam, és állandóan nézni kellett a vashiányt, így kéthavonta legalább egyszer biztosan vettek vért. Andris, aki akkor is és most is három évvel volt idősebb nálam, előszeretettel mesélt ilyenkor vámpíros történeteket. Olyan életszerűen mesélte, hogy az egész, mint egy film megelevenedett előttem. Ahogy kifolyik a vér az ujjamból az asszisztens néni rám mosolyog, és hatalmas vámpírfogait hirtelen a nyakamba mélyeszti. Andris olyan átéléssel mesélte, hogy szinte láttam, amint a nagy sárga fogairól lecsöppen a vérem a hófehér lepedőre, amivel beterítettek. Tuti, hogy holnap is erre fogok gondolni, amint meglátom a bajszos asszisztensnőt. Nekem valahogy mindig bajszos asszisztensnők jutnak. Na mindegy, hagyjuk ezt most, épp elég lesz holnap.
A harmadik réteg bioszappan segített. Talán Donát velem jön holnap. Donát akkor jött, amikor ő ment. Írhatnám naggyal is, de nem volt nagy. Csak kis ő. A Nagy Ő-k ugyanis nem mennek el.
Annyiszor határoztam már el azóta, hogy átrendezem a lakást. Mondjuk ez így nem igaz, legalább magamnak ne hazudjak. Egyáltalán nem határoztam el, csak minden önjelölt megmondó barátnő ezt javasolta. “Takaríts ki alaposan! Rendezd át a lakást, hogy egyre kevesebb dolog emlékeztessen rá! Dobj ki mindent, ami összekötött benneteket vagy ha értékes legalább tedd egy lezárt dobozba!” Női agy. Imádom. Ha értékes tedd inkább egy dobozba. Amúgy mintha abban a dobozban nem emlékeznék rá, mintha az átrendezett lakás szőnyege, székei, ágya ne folyton csak arról beszélne, milyen boldogok voltunk. Mintha a másikat csak úgy ki lehetne szellőztetni. Ezért aztán maradjon is minden úgy, ahogy volt emlékeztetve vagy nem emlékeztetve. Utálok pakolni.
Végre beleheverek majd a fotelba és elolvasom Donát üzeneteit. Szeretem őt. Egyszercsak megszerettem. Azért tudom, hogy szerelem, mert pont úgy érkezett, ahogy a szerelem szokott. Az egyik pillanatban még nem volt ott, még csak beszélgettünk, és a következőben már szerettem. Tudom ajánlani mindenkinek, aki nem tudja eldönteni, hogy szerelmes-e. Persze vannak a pillangók a gyomorban, de nem tudom, hogy azok jóval túl a 40-en, gyomorfekélygyanúval is megjelennek-e még. De a hirtelenség, az egyszervoltholnemvolt érzés az tipikusan a szerelem sajátja. Szépen lassan megszeretni, szépen lassan elfogadni, megszokni valakit, annak semmi köze a szerelemhez. Egy életet is le lehet élni így valakivel, valószínűleg békésebben, mint a szerelemmel, de akkor elmarad az, ami miatt a legtöbben felkelünk minden reggel.
Donát maga a szépség minden porcikájában. Csodásan illeszkedik a szépséggel átitatott életembe, mintha csak egy műtárgy volna a galériában. Ahogy ott délutánonként ül a kanapén valóban olyan, mint egy klasszicista festmény. Csodálom, hogy még senki nem akarta megvenni.
Talán elkísér holnap a vérvételre.
Ideje tisztában lennem az érzéseimmel. Szeretem megölelni. Olyan biztonságban vagyok az ölelésében, mint még soha egyetlen férfiéban sem. Ahogy eggyé válunk, ahogy soha nem ereszteném. Csak arra az időre engedjük el egymást, amíg lefekszünk valakivel. Persze az érzelmeim ott vannak nála akkor is, csak a testemet elégíti ki más. Hát ez van. Van, amit nem tudok megadni neki.
Néha elképzelem, ahogy az észveszejtően izmos brazil szerelmével összebújnak a tengerparton, és bár imádom, hogy nő vagyok, egy pillanatra, de tényleg csak egy tizedmásodperc tört részére átszalad az agyamon: mi lenne velünk, ha férfi lennék. Akkor soha el nem válnánk. Így sem fogunk.
Talán elkísér holnap a vérvételre, és ha megtámad a bajuszos vámpír-asszisztens lerántja rólam, és hatalmas férfierejével kihajítja az ablakon. Vajon meleg férfiakat elítélnek azért, ha vámpírokat dobálnak ki egy rendelő ablakán?

Persze, hogy ebbe az ábrándozásomba csörög bele valaki….”Katie!!! Bocs alig találtam meg a telefont ebben az őrült kupiban. Pont azon gondolkoztam, hogy felszedtél -e már egy gazdag Earl-t az esős Skóciában?”