Ott volt az a ház. Kedden sétáltam el mellette először. Az első olyan kedd este, amikor az átmeneti lánnyal találkoztam. Átmeneti. Így hívta mindenki, és mivel tényleg átmeneti volt, egy idő után el is fogadta ezt magával kapcsolatban. Így talán ne is adjunk neki más nevet, mert egyetlen név sem illik rá jobban. Egyébként a szakítás óta ez volt az első olyan kedd, amikor nem találkoztunk. Előtte kedd volt a mi napunk. Amire egész héten vártam, amire készültem, amikor már reggel arra gondoltam, hogy este megölelhetem és megölel. Mindig csak kedden. Talán, ha ez a nap szerda lett volna, akkor sikerül. De kedd volt. A keddi szerelmek halálra vannak ítélve. Ha-lál-ra…a legendás humorom…

Így aztán nem volt kérdés, hogy kedden kellett találkoznom az Átmeneti Lánnyal. Be kellett töltenem az űrt. Mintha erre bárki képes lett volna.

Csodás dolog az írás. Mindig vissza lehet nézni, hogy miről is írtam, így tudom folytatni. Talán minden memóriazavarosnak írnia kellene. Ha már főzni úgysem tud. Azt tudták, hogy sokan először azt felejtik el? Kihagynak néhány fontos összetevőt. Mondjuk a tojást a rántottából….Abból a házból azonban nem hiányzott semmi.

Ott áll ma is, a Garas utcában. Lélegzetelállító. A szó szoros értelmében. Ha jól meggondolom véletlen volt a találkozás, és egy kutyás férfi tehet mindenről. Valamiért minden kutyát megnézek. Valószínűleg gyerekkoromból hozom ezt a képtelen szokást, de ha meglátok egy kutyát, alaposan szemügyre kell vennem. A saját keddi bánatomba bezárva, tudomás sem véve a külvilágról sétáltam a villamos megállóig, ahol az Átmeneti Lány várt, de egyszer csak ott volt egy kutya. Valamiért - talán a kertben hirtelen meglátott egy macskát – feltette a két mellső lábát a ház kőkerítésére. Ránéztem, és akkor megláttam. Leírhatatlan volt. Jó, tudom, elég szánalmasan hangzik egy történetben azt írni, hogy „leírhatatlan”, mert akkor joggal merül fel a kérdés, hogy miért írok könyvet, ha nem tudom szavakba önteni azt, amit látok. Egyébként majd ha tényleg könyvet írok, akkor a fejezet végén ott lesz. Lefotóztam. Hiszen azon a kedden a ház írni kezdett egy történetet, amiben nekem is szerepet szánt. Nem is kicsit.

Csak álltam ott a hatalmas kőkerítés előtt, amiből az egyik oszlop már ki volt dőlve. Mintha valamelyik háború csak úgy lazán nekitámaszkodott volna. A kertben álmosan nyújtózkodott egy nagy barna macska. Elnéztem a télikerteket, és nagyon halkan, nehogy elszálljon a pillanat, elképzeltem, milyen emberek élete forrt össze elválaszthatatlanul a házzal. Vajon egy ilyen gyönyörű háznak joga van-e megválasztani a benne lakókat? Milyen tökéletes giccs lenne, ha most megszólalna egy zongora. Álmosan, mintha valaki csak úgy játszana egy dallamot, minden tét nélkül. Csak egy esti taktust, végigfuttatva ujjait a billentyűkön. És akkor – mintha csak a ház üdvözölne - az egyik emeleti ablakból megszólalt egy hegedű. Belül nagyon hangosan felnevettem. Szívből jövően és nagyon őszintén. Nevettem a két hét óta visszafojtott nevetéssel. A hegedű tényleg sokkal jobban illett ehhez a házhoz, mint a zongora. A villamosmegállóból azonnal odarángattam az Átmeneti Lányt, hogy megmutassam neki. Lenyűgözte. Pedig a ház talán mindenben az ellentéte volt. Nyugodt, sziklaszilárd és örökkévaló. A legjobban a szerelmi történeteit szerettem. Kétségkívül tehetséges volt. Olyan átmeneti tehetség. A kedvenc történetem, amikor élete nagy szerelmével szakítottak. Persze ez neki nem volt annyira kedvenc. Ahogy nekem sem, amikor mi szakítottunk a keddi szerelemmel.

Jut eszembe valahova fel kell írnom, hogy el ne felejtsem, hogyha belefér még egy szerelem, akkor az semmiképpen se kedden legyen. 

Hazament, mármint a szakítás után, teljesen kikészülve és megivott egy-két üveg Aligvárom-ot (milyen bornevek? zseniális), hogy biztosan kiüsse, és reggelig ájultan heverhessen, amikor úgyis kiderül, hogy felkel-e a nap. Általában felkel. Csak nagyon fáj a fejünk. Mindig ugyanúgy mesélte;

„Hajnalban csöngetett. Eljött, de nem tudtam beengedni.”

Tulajdonképpen megértem. Ha valaminek vége van, akkor vége van, ennyi. Nem szabad forgatni a tőrt, mert hamar megsérülnek a varratok is.

Megpróbáltam együtt érezni, helyeselni, mert ebben a helyzetben már értelmetlen lett volna azt mondani, hogy Te elmeháborodott?! Nem engedted be életed szerelmét? Meg vagy te őrülve? Ott állt a kapuban és te „nem tudtad beengedni”? Beláthatják ezt akkor már nem mondhattam az Átmeneti Lánynak. Ezért mondtam ezeket az elképesztő marhaságokat.

„Persze, megértem. Azt hiszem jobban is tetted, hogy így történt. Megértem, hogy nem tudtad beengedni. Nem könnyű az ilyesmi.”

„Rosszul érted. Nem lelkileg nem bírtam. Hanem az Aligvárom…. Annyit ittam, hogy nem bírtam megmozdulni. Nem bírtam felkelni az ágyról és elvánszorogni a kapucsengőig.”

Kimaradt egy lélegzetvételem, amíg felfogtam, hogy mit mond. Aztán pedig csak nevettem, nevettem és nevettem, mintha soha nem tudnám már abbahagyni. Pedig semmi nevetnivaló nem volt rajta. A bor, aminek Aligvárom a neve annyira kiütötte az Átmeneti Lányt, hogy azt, akit „aligvárt”, nem tudta beengedni. Imádom ezt a történetet. Istennek van humorérzéke. De van, hogy csak ő mulat jól.