Olyan volt az a kép, mintha a jövő ígéretét vásárolná meg. November volt, a maga nemében édes november, amikor meg kell tanulnia túlélni a veszteséget, a csalódást, azt a fajta lélek-fájdalmat, ami nem engedi, hogy megfelelő mennyiségű levegő jusson a tüdőbe. Valószínűleg annyira összefacsarodik a szív egy csalódás után, hogy kipréseli a levegőt a testünkből. “Egyszer meg kell értenem a levegő nélküliség anatómiai okát.” ígérte meg magának sokadjára. “Talán úgy könnyebb lesz a következő.” Mert, hogy lesz következő, abban egészen biztos volt.

Céltalanul sétálgatott a belvárosban, és mikor egy galéria kirakatában meglátta, egyszerűen tudta, hogy összetartoznak. Valószínűtlen színeivel, a maga keleties varázsával, és rajta az imádott városával, ahova mindig is vele vágyott el. 

Nagyon szerette a fotókat. A festményeket anyira nem, de a fotóknak igazi szerelmese volt. Volt egy kedvence, ami ugyanannak a nőnek a különböző rétegeit ábrázolta. Hanyagul a vállára dobott sállal, kaján mosollyal legyőzve a világot/megszégyenülve, összekucorodva, beburkolózva ugyanazzal a sállal/és meztelenül ráfeküdve, a férfit várva. Egy sál, három nő, három élet.

De most új kedvence volt.

Zavartan lépett be a több ezer eurós fotók közé, szemérmesen végignézve magán, hogy lecserélte-e a kopott csizmát a menőbbre reggel, és próbálta felidézni, hogy a kabát alatti pulcsi az a piros kibojhosodott vagy az újabb, a világosszürke, amit a január eleji leértékeléskor vett? A fiatal nő, talán a tulajdonos lánya, igazi kereskedőként, a műtárgyakat ismerő határozottsággal ajánlani kezdte azokat, amiket Lilinek szánt. Itt egy balerina, ott két nyúlfejű nő pletykál egy kávéházban…..

Lili csak azt a képet akarta. Szinte vonzották egymást. 

A kirakatban lévő méret az szóba sem jöhetett a kis lakásba, ahhoz egy sokkal nagyobb falra lett volna szüksége. “Kellene vennem majd néhány nagy falat a képeknek.” gondolta magán mosolyogva, és azon az abszurd helyzeten, amint csak azért vesz nagyobb falakat, hogy megtöltse a fotóival. 

“A kisebb méretre heteket kell várni, talán hat hét, ha ma megrendeljük.” - a tájékoztatás elég egyértelműnek tűnt és a várakozásról szólt.

Aki átélte már, az tudja, hogy létezik az az életpillanat, amikor az ember krisztálytisztán tudja, hogy miért lenne a legjobb mindenkinek, ha ő már nem lenne. Létezik ekkora csalódás, ennyire levegőnélküliség. Valami, amit előtte el sem lehetett képzelni, mert előtte olyan erős érzelmek sem voltak soha. De - cinikusan kacsint az élet - valamit, valamiért. Könyörtelenül racionális. 

De másnap felkel a nap, Lili besétál a belvárosba, és megmenti egy kép. Az optimista színeivel, a hittel, ami belőle sugárzik. A várossal, ami sohasem alszik, ahogy - úgy volt - a szerelmük sem fog soha.

Lili akarta azt a képet, és a kép is akarta őt. Megrendelésről, várakozásról szó sem lehetett. Úrrá lett rajta a kétségbeesés. Kellett neki. 

Nemsokára előkerült a tulajdonos is a raktárból, kezében hozva egy  becsomagolt képet. Éppen azt a képet, abban a méretben, és kerettel, amilyet Lili és a kép együtt megálmodtak. Valaki hetekkel ezelőtt megrendelte, de nem vette át. Lilire várt.

Mielőtt Gábor sokadszorra és végleg elment, még látta Lili képét. Talán ezért jött vissza néhány utolsó napra, utolsó órára. A kép miatt. Szeretkeztek alatta, a rájuk jellemző, soha nem múló vággyal. Aztán elment. Van, akik nem tartoznak össze. 

Csapódott az ajtó, végérvényesen. Lili összekucorodva feküdt a földön, a sállal betakarva. Van, hogy nem mozdul meg az ember. Hátha ha nem mozdul, nem lesz végleges. A képet nézte. A leírhatatlanul élénk, rózsaszínes, vöröses tónusokat, a csillogó víztükröt, a parkban csónakázó embereket. Szinte hallotta, hogy miről beszélgetnek. Tudta, ők már sohasem sétálnak együtt az imádott városban. Ők már sohasem jutnak el oda, ez már nem fért bele abba a szűk néhány évbe. De mintha a kép nem engedte volna, hogy elnyelje a kétségbeesés. Hívta, körbevette, megtáncoltatta ott, a csillogó víztükrön. “Gyere Lili, táncoljunk! Mosolyogj!"

És akkor meglátta. 

Mintha áram ütötte volna meg. Lassan felemelkedett, hogy közelebb menjen. Meztelen testéről lehullott a kendő, de akkor már semmi másra nem tudott figyelni, csak a képre, és arra a két emberre, akik a tavon eveznek. Igen, azon a képen, ott a Centrál parkban, a csónakban ők ülnek.

Ketten.

Az össze nem tartozók.