OLVADÁS

Lassan, saját súlya tehetetlenségének engedelmeskedve leolvad a házakról a hó, úgy, mintha egy gyönyörű nő érzékien dobná le magáról selyemköntösét. Nem veszi le, csak engedi, teljesítse be a végzetét, és könnyedén lesiklik a testéről. Mintha a tél minden gondja, fájdalma és nélkülözése foszlana szerte. Szét. Jön a tavasz, tengernyi ígéretével.

POLOSKA

Szeretem az esőt. Talán a dallama miatt. Mély cseppek, magas cseppek. Vagy azért, mert olyan egyértelmű. A maga kis cseppjeivel nagyonis egyértelmű. Vagy mert leolvasztja a jégpáncélt a hetek óta gyötört faágról, és bármennyire szenved is, csillogónak, élettel telinek fogjuk látni. Szeretem az esőt. Minden eső kis lezárás. Elmossa az eső….Kis vég és kis kezdet. Van előtte és utána. De nyomot hagy. Elmoshatatlan nyomot.
Szeretem nézni az esőt. Csak attól a fagyott poloskától ne undorodnék annyira, amelyik talán ugyanannyira szereti itt mellettem.