Azon a nyáron minden megváltozott. Tényleg. Minden. Emlékszel?

Azon a nyáron történt, hogy szerettél. Úgy szerettél, ahogy még soha senki. Úgy szerettelek, ahogy még soha senkit.

Azon a nyáron, mint egy főnixmadár, újjászülettem a poraimból. Persze előtte, mint minden rendes főnixmadárnak, el kellett pusztulnom.

Még nyár eleje volt, de már tombolt a forróság. Emlékszem szinte gőzölgött az aszfalt, és egyáltalán nem lehetett megmaradni az épületekben. Olyan volt, mintha reménytelenül túlmelegedett volna az egész város. A falak ontották a hőséget és minél jobban hűtötték belül az irodákat és a lakásokat, a légkondicionálóktól egyre forróbbak lettek az utcák, a falak, amiket aztán szinte képtelenek voltak lehűteni a gépek. Ördögi kör volt. Állítólag a nagy New York-i áramszünet idején csupán attól, hogy leálltak a hűtőberendezések, néhány óra alatt 10 fokot esett a város hőmérséklete.

Mindig is utáltam a légkondicionálót. Szinte azonnal megfájdult a torkom tőle. Ez akkoriban senkit sem érdekelt. Meleg volt, ami rontott a komfortérzeten, így hát mindig ment a hűtés. Aki beteg lett, az magára vessen, „mindig mondtam, hogy gyenge vagy, vitaminokat kellene szedned, sportolni kellene.” Eleinte csak így kezdődött. Hogy semmi sem volt jó. Aztán semmi sem volt jó, amit csináltam. Aztán már az sem volt jó, amit nem csináltam. Csak úgy nem volt jó…lenni.

Esténként, amikor elcsendesedett a ház kiültem a teraszra olvasni. De mindig arra lettem figyelmes, hogy már régen nem olvasok, csak hallgatom a szomszédból átszűrődő zsivajt. A gyerekek még slaggal locsolták egymást, a felnőttek a sokadik pohár boruk után össze-össze bújtak és esetlenül felnevettek saját  „gyermekké levésükön”. Helyesek voltak, tele voltak élettel. Máshol nem volt csönd. Csak nálunk. Ma már tudom…ilyen a vihar előtt.

Akkor már egy hete dühöngött a forróság. Az egyik ilyen éjszakán szakadt be a hálószoba ajtaja. Igen, úgy magától, egyszer csak tokostól kiszakadt. Állítólag megijesztettem, (mintha olyan ijedős lett volna), hogy a sok sírás helyett a "könnyebb utat" választom, és miután magamra zártam az ajtót, nem volt más választása, mint tokostól kiszakítani. Én pedig csak rettegtem, hogy ott leszek az ajtó nélkül. Állítólag aggódtak értem. Pedig akkor már felesleges volt. Akkora már rég halott voltam.

Halálra rémültem. Minden percben, minden gondolatban. A félelem ébresztett minden reggel és altatott minden este. A bulvárújságok címlapjain olvasni ilyesmit, hogy mik történnek nagyon távoli, nagyon-nagyon távoli kis falvakban…De velem nem….itt a belvárosban…velem nem.

Furcsa dolog az emlékezet. Rosszul hívja elő az időt. A mi-hogyan-történtre bármikor tisztán vissza tudok emlékezni, de a mikorra már nem. Mintha így mentené a lelkemet az emlékezet, hogy időtlenné teszi a történéseket. És ez az időn kívüliség volt, az, aminek végül az újjászületést köszönhetem.

Hogy téren és időn kívül volt Valaki, akihez akkor, azon a nyáron a lelkemmel oda tudtam bújni, meg tudtam ölelni, és ő csak szorított, ameddig nem érezte, hogy most már enyhíthet az ölelésen, most már megnyugodtam.

Emlékszel?

Akkoriban sírtam. Belül is és kívül is. Sirattam az időt, ami értelmetlenül, üresen, fájdalommal és bánattal teletöltve múlik. Nem voltak már terveim, nem akartam messzire utazni, távoli világokat látni, versenyautót vezetni, szép ruhákat próbálni, a tengerparton heverni a homokban. Nem akartam semmit. Hosszú ideig nem értettem miért. Ma már tudom. Az idő csak a boldogsággal telítődik. A boldogtalanságtól üres lesz és fájdalmasan hiábavaló. Meg lehet halni úgy, hogy közben veszed a levegőt.

Olyan ez, mint egy nagy, díszes kristálypohár, amit ha egy nyári éjszakán a kezedbe fogsz, a kijózanító hűvösség a bőrödön át eléri a lelkedet. De aztán belekortyolsz a borba, ami lassan hittel tölti meg az ereidet.

A boldogság hit az időben. Hogy megtelik vele.

Azon a napon összepakoltam, becsuktam egy nagy barna ajtót és soha többé nem nyitottam ki.

Érdekes, de annak a napnak minden percére pontosan emlékszem. Arra kértél, hogy maradjak végig nagyon nyugodt, és gondoljak arra, hogy a cél az, hogy már máshol legyek. A Kis Hercegből idéztél. Olyan volt, mintha a saját filmemet nézném nagyon messziről.

Beágyaztam. Szinte milliméterre pontosan hajtogattam össze a lepedőt. Ki is takarítottam, mintha minden módon le akarnám zárni az előző életemet. Közben minden hűtés ellenére ömlött rólam a verejték. És az értelmetlen hűtés miatt a vizes felsőm jéghideg abroncsként tapadt rám. A 40 fokos kánikulában eszeveszetten vacogni kezdtem. Akkor, ott, azt hiszem elértem a véget. Már nem biztos, hogy egészen magamnál voltam a fáradtságtól és a félelemtől. Érzéketlenül hajtottam végig a feladatsort. Csomagok, autó, elindulás.

Előtte letörölgettem a beszakadt ajtót, a benyomódott hangfalat is. Legyen rend.

Azon a nyáron így, hideg verejtékben úszva elégtem. Talán a rendkívüli forróság miatt, de elégtem. És aztán…..újjászülettem. Tőled. Miattad. Általad. Hozzád értem, és éreztem a bőröm érintését, a szívem dobbanását. Hogy milyen kegyelmi állapot szeretni és szeretve lenni. Miattad. Általad. Szeretem a nyarat. Azt a nyarat különösen. Reménnyel teli, jövőidőben elmesélt nyár volt. Mindig is azt gondoltam, hogy így fogok rá emlékezni. A nyár, amikor mindenről jövőidőben beszéltünk, ha egyáltalán megtaláltuk a szavakat. „Ha egyszer…majd talán….akkor majd…” Az a nyár a jövőidőről szólt. És a hitről. Hinni abban, hogy van valami időn kívüliség abban, amit érzünk. Valami, ami nem függ helytől és időtől. A hitünk teremt hozzá teret és az időt. És ez a tér és idő a mienk. Csak a mienk, ahova mások csak nagyon szépen írt meghívólevéllel léphetnek be.

És nevettünk. Emlékszel mennyit nevettünk? Nem úgy programszerűen, nem ritkán vagy gyakran, hanem a nevetés része lett minden mondatunknak, minden szónak. Ez volt a „csakúgy-nevetés”.

10 éve volt az a nap. 10 éve egy napon neve lett a reménynek.

Milyen rég beszéltünk már….minden percben hiányzol. Van hogy szinte őrjítő érezni a soha nem múló vágyat, hogy nem érhetek Hozzád, hogy nem érhetsz hozzám. Mikor nevetünk újra össze, kizárva az egész világot? Mikor fejezem be az általad elkezdett mondatot? A kezdet kezdetétől össze vagyunk kötve. Úgy érezzük egymást, mint az ikrek. Emlékszel? Még viccelődtünk is azzal, hogy mi van ha tesók vagyunk. Vajon tudod, hogy éppen ma 10 éve? Vajon eszedbe jut ez a dátum? Eszedbe jutok éppen ma ezzel a zavaros múltammal? Egy lány, akinek akkor és ott megmentetted az életét. 10 év nagy idő. Oly sok minden történt azóta. A gyerekek felnőttek, a felnőttek gyerekek lettek. Én sem lettem fiatalabb. Igen…néha fáj a lábam és a hajam is festetni kell. De minden egyre jobban megy! Hiszen te tanítottál. 10 év nagy idő, ha boldogsággal van teletöltve.

Tudom, hogy ott állsz a teraszajtóban és most is engem nézel. Igen, tudom, hogy így van, hiszen ha háttal ülök is Neked, érezlek. Írok. Neked írok minden sort és közben eszeveszetten kívánom, hogy végre idelépj, félresimítsd az arcoddal a hajamat és belecsókolj a nyakamba. De tudom, hogy megvárod, amíg befejezem az írást.

Igen. Az a nyár jövőidőben íródott. A mi jelenné lett jövő időnkben. Emlékszel?