Ma délután sírva fogadott Lili az iskolakapuban. Mikor az okáról kérdeztem, csak félrehúzott, és a fülembe súgta: “Majd otthon.” Ebből mindig lehet tudni, hogy komoly dologról lesz szó, amit nem lehet csak úgy, hazafelé baktatva, az utcán megbeszélni. Amikor aztán felkucorodtunk az ágyra, belekezdett. A közepén, mint mindig, hogy hamar túllegyen rajta. Az iskolában egész nap csúfolták, mert ő hisz a Mikulásban, és mindenki azt mondta, hogy Mikulás márpedig nincs, mi több Jézuska sincs, de ami mind közül a legborzasztóbb feltételezés hogy a fogtündéreket is csak a felnőttek találták ki. 

“De ez ez egy hazugság, ugye anya egy hazugság?” kérdezte könnybe lábadt szemmel, de nagyon elszántan.

Egy fehér plüsskutya és egy barna mackó között üldögélve megöleltem, és elmondtam, hogy a december a hitünkről szól. Arról a hitről, amely a csodákat táplálja. Hogy minden csoda addig létezik, amíg hiszünk benne. Ha hiszel a Mikulásban, akkor azzal te is élteted a csodát, a Mikulás csodáját. 

Beszéltem volna még arról, hogy nem kell mindent megtapasztalni ahhoz, hogy elhiggyük, hogy létezik, vagy arról, hogy mennyire fontosak a láthatatlan kötelékek az életünkben, de Lili logikus okfejtésbe kezdett.

“Mama, az talán lehetséges, hogy nincs Mikulás, végülis lehetséges bármi, de az már teljes képtelenség, hogy te legyél az! A Mikulás öreg és bölcs. Te pedig fiatal vagy, és szeleburdi. És különben is, egy piros kabátod sincs!”

Nagyot nevettünk ezeken a megdönthetetlen bizonyítékokon. Így tehát egészen bizonyos, hogy én nem lehetek a Mikulás, mert szeleburdi Mikulások márpedig nincsenek.

Úgyhogy most megyek és megmelegítem a tejet, ha a manók útközben megéheznének vagy átfáznának. Sok csizma van mára, és nagyon hideg van odakint.