Lili nagyon szeretett vezetni, de utálta, ha nem volt elég ideje arra, hogy valahova odaérjen. És most nyilvánvalóan nem volt. Furcsa dolog az idő. Hogy sok vagy kevés az mindig attól függ, hogy hova tartunk. Lili minden perccel messzebb került attól, hogy újra találkozzanak a beteg anyjával, és közelebb ahhoz, hogy talán újra beszéljenek, hogy kérdezhessen és válaszoljon.
El sem tudta képzelni miért érezte Gábor illatát, hiszen már olyan régen volt. Azóta számtalanszor kitakarította a kocsit, pedig az összes házimunka közül talán ezt utálta a legjobban. Törvénybe kellene iktatni, hogy az autómosatás a férfiak dolga - gondolkozott el ezen - de hamar rá kellett jönnie, hogy ebben az esetben az ő autója sohasem lenne tiszta. Mint ahogy ...

Pakolás egész nap össze ami volt, ami már nem lehet ott, ahol eddig, zsákba a szemetet, ami egykor nem szemét volt, csak megoldandó feladat, de aztán megoldottam, megoldottam? oldódtam, oldottam, de végetér, és pakolás az egész nap össze mi volt. Előkerülnek kacatok a szemetesnek, de olyan is, amire nem számít az ember, amikor pakol egész nap össze a múltat, a hosszú évtizedet, majdnem kettőt?, de van közte emlék, pedig akkor még nem emlék, csak akkor és ott, megismételhetetlen, ma dobozba lehet betenni, holnapemlék. Pakolás egész nap össze, ami volt, és közben noteszek, a múlt nyomai “4C, irkafűzött, matt műnyomó, 1 laktózmentes tej, 6 biotojás, kifli”. Szavak a múltból velük, nekik, nekem.
Pakolás egész nap össze, emlékek tőle, ...

Indulnia kellett, mert ilyenkor mégiscsak létezik az idő, de csak mert kevés van belőle. Ha van anyja lánya, akkor van lánya anyja is? Vajon annyira retteg ő is, mint amennyire Lili, hogy egyszercsak nem lesz többé? Vajon olyan dacos lesz az anyja a halállal is, amilyen dacos volt az élettel?
Félt, hogy ezeket a kérdéseket már nem tudja feltenni neki.
Lili rövid üzenetet írt Tamásnak, hogy tudja, egy ideig nem tudnak majd találkozni. Az “anyám haldoklik” üzenet kicsit erős lett volna egy új kapcsolathoz, ezért azt írta, hogy valami baj van otthon a családdal, sürgősen haza kell utaznia, de hívja, ha újra a városban lesz.
Gábornak mást írt. Gábornak azt írta, hogy “anyám haldoklik.” Nem írt a kódról, arról, hogy megfejtette, hogy ott ...

Nyáron sétált arra utoljára. Zongoraszó hallatszott az egyik emeleti ablakból. Mint egy gyakorló tinédzser a szomszédos kollégiumi szobába szökve úgy lógott be a kerítésen, hogy közelebb kerüljön a nyitott ablakhoz. A kedvenc ideje volt, az időn kívüliség. Forrón sütött a nap, de a szél a segítségére sietett és úgy simogatta a testét, mint egy szerető ölelése. Szerencse, hogy vasággyal együtt volt vagy 45 kiló, így gond nélkül besurrant a félig nyitott kapun. A zongoraszó pedig csak kacéran hívogatta, mintha érezte volna, hogy hatalma van fölötte. A kertben azok a fura tátogó virágok nyíltak, amiknek ha egy ponton megnyomjuk a fejét, akkor kinyitja a száját. Mókás virág és szivárvány színes. Nyár elején gyerekkorában ...

Ma láttam egy fiút csak úgy ülni a buszon. “Csak-úgy-ülni-t” úgy értem, hogy csak úgy ült. Nem telefonált, nem játszott a tabletjén, nem olvasott, még csak zenét sem hallgatott. Csak úgy ült. Olyan szemüveg volt rajta, amin látszott, hogy neten rendelték, hogy ne legyen tizenkettő egytucat. Talán fontos neki, hogy más legyen, mint a többiek. Hogy ő csak úgy üljön, ahogy mások nem. A szemüvegben. Szorosan egymásba kulcsolt karjaival zárta be puha, meleg pulcsijába a múltat, ami a kék megannyi árnyalatával sötétítette el a jelent. Talán bátor utazó, talán csak egy álruhás kalauz volt. A pulcsi mindenesetre nagyon menőnek tűnt. Mielőtt leszállt hátranézett, és rámmosolygott. Én meg “csak-úgy-ültem” ott, a neten rendelt ...