I.   

Pittyent a telefon. A szíve azonnal a torkában dobogott. Szokatlan hang volt, már hónapok óta nem hallotta. Ki nem mondott ígéret volt köztük, hogy a WhatsApp-on csak egymással leveleznek. Ez volt az ő titkos postaládájuk, ahova csak a másiktól érkezhet üzenet, bárhol is van a világban. És most pittyent a telefon.

47.346248N 18.302475E 02172000

Üveges tekintettel bámult az összetört kjelzőre, ami persze be volt vonva törhetetlen fóliával. Lili előszeretettel törte a telefonokat. Egyébként minden mást is, ami a kezébe került. De nagyon akarta, hogy ne legyen így. Ezt a  képernyővédő fóliát például valamelyik karácsonyi vásárban vette, ahol hagyta magát rábeszélni, hogy a “szegény árus” mehessen már haza, és ...

Ott volt az a ház. Kedden sétáltam el mellette először. Az első olyan kedd este, amikor az átmeneti lánnyal találkoztam. Átmeneti. Így hívta mindenki, és mivel tényleg átmeneti volt, egy idő után el is fogadta ezt magával kapcsolatban. Így talán ne is adjunk neki más nevet, mert egyetlen név sem illik rá jobban. Egyébként a szakítás óta ez volt az első olyan kedd, amikor nem találkoztunk. Előtte kedd volt a mi napunk. Amire egész héten vártam, amire készültem, amikor már reggel arra gondoltam, hogy este megölelhetem és megölel. Mindig csak kedden. Talán, ha ez a nap szerda lett volna, akkor sikerül. De kedd volt. A keddi szerelmek halálra vannak ítélve. Ha-lál-ra…a legendás humorom…

Így aztán nem volt kérdés, hogy kedden ...

Azt mondják, aki táncolt már veled az esőben, az melletted lesz a viharban is. Persze tudom, látszólag ez a mondat azt jelenti, hogy aki veled volt a jóban, az biztosan veled lesz a bajban is. Pedig itt nemcsak erről van szó. Hanem az esőről. Amelyik eláztatja az arcunkat, a hajunkat, végigfolyik a ruhákon. De mi csak táncolunk vele, csak forgunk körbe körbe, belekapaszkodva erősen, mert tudjuk, úgysem ejt el. Az eső eláztatja őt is. Végig folyik az arcán, a haján, a ruháján. De csak forgat, forgat körbe-körbe, amíg már azt érezzük mindketten, hogy nem is mi forgunk, hanem a világ, és az is csak azért, hogy velünk táncoljon a cseppek zenéjére. 
Ma esett. Kinéztem az ablakon és az esőtáncra gondoltam. Arra, ami 3 éve elmaradt. ...

Van az évben egy kegyelmi pillanat. Néhány másodperc múlt és jövő határán. Amikor mindnyájan új esélyt adunk magunknak. Az újrakezdésre, az egymásra találásra, az elengedésre, az utolsó csókra vagy éppen az elsőre. Valójában persze ez a nap csak a fejünkben létezik, és hogy miért éppen az év utolsó másodpercei ezek, az mindössze azon múlt, hogy mi emberek ebben állapodtunk meg. Lehetett volna egy szép májusi nap is, de mi az év utolsó napját választottuk. Persze ettől még létezik. Sőt, ettől létezik csak igazán. Mert mindig szükségünk van új hitekre, új oszlopokra, amik mentén értelmezzük a jövőt. 

Olyan ez, mintha egy utazáson megállítanának minket. “Van valami elvámolnivalója?” És akkor - bármennyire ...

Mindig furcsa volt a viszonyom az Apámmal. Ami azt illeti, valószínűleg szerelmes voltam belé. De persze nem szexuális értelemben, hanem lelkileg, és intellektuálisan. Ahogyan mondjuk egy ember az egyetemi tanárába szerelmes. Nem a helyes érzelmet hívja elő magából. Szinte egész életünk során tanuljuk értelmezni az érzelmeinket, és a szerencsésebbek 40 éves korukra, sok tévedés után el is juthatnak oda, hogy valamit megsejtenek ebből az egészből, amit emberek közötti kémiának nevezünk.

Apámat is önző, féltékeny, rossz szerelemmel szerettem. Magamnak akartam őt. Ebben persze nincs semmi rendkívüli. Kétlem, hogy írtak valaha szebbet erről annál, mint amit József Attila a dagadt ruhák iránt érzett féltékenységéről. ...

Azon a nyáron minden megváltozott. Tényleg. Minden. Emlékszel?

Azon a nyáron történt, hogy szerettél. Úgy szerettél, ahogy még soha senki. Úgy szerettelek, ahogy még soha senkit.

Azon a nyáron, mint egy főnixmadár, újjászülettem a poraimból. Persze előtte, mint minden rendes főnixmadárnak, el kellett pusztulnom.

Még nyár eleje volt, de már tombolt a forróság. Emlékszem szinte gőzölgött az aszfalt, és egyáltalán nem lehetett megmaradni az épületekben. Olyan volt, mintha reménytelenül túlmelegedett volna az egész város. A falak ontották a hőséget és minél jobban hűtötték belül az irodákat és a lakásokat, a légkondicionálóktól egyre forróbbak lettek az utcák, a falak, amiket aztán szinte képtelenek voltak ...

Úgy hozta az élet, hogy december 11-én kaptam meg a karácsonyi ajándékom.

Lili napok óta mondogatja, hogy olyan ajándékot fogok kapni, amit nem készített, de nem is vett, viszont nagyon meg fogok hatódni és azt mondom majd, hogy nem fogadhatom el. Gondoltam olyan ez, mint a Mátyás király mesében a lány, a hoztam is, meg nem is, és már készültem is egy kosár galambra, de - bár rendes körülmények között ezt tettem volna - mégsem álltam neki feltúrni a szobáját, hogy megtaláljam, mi lehet az a rejtélyes ajándék. Jobb, ha őszinte leszek; simán kikutattam volna az ajándékot, ha nem féltem volna attól, hogy a lányom szobájában uralkodó totális káoszt ugyanolyan totális káosszá tudom visszarendezni, hogy ne vegye észre, hogy ...

Ma délután sírva fogadott Lili az iskolakapuban. Mikor az okáról kérdeztem, csak félrehúzott, és a fülembe súgta: “Majd otthon.” Ebből mindig lehet tudni, hogy komoly dologról lesz szó, amit nem lehet csak úgy, hazafelé baktatva, az utcán megbeszélni. Amikor aztán felkucorodtunk az ágyra, belekezdett. A közepén, mint mindig, hogy hamar túllegyen rajta. Az iskolában egész nap csúfolták, mert ő hisz a Mikulásban, és mindenki azt mondta, hogy Mikulás márpedig nincs, mi több Jézuska sincs, de ami mind közül a legborzasztóbb feltételezés hogy a fogtündéreket is csak a felnőttek találták ki. 

“De ez ez egy hazugság, ugye anya egy hazugság?” kérdezte könnybe lábadt szemmel, de nagyon elszántan.

Egy fehér plüsskutya és egy ...

Tegnap nagyon megkívántam a sóskiflit. Azt a klasszikus, gyermekkorunkat idéző, puha, nagyszemű sóskiflit, ami Pesten csak a Sparban kapható, és ott is csak kora reggel, mert a hozzám hasonló sós-kiflirajongók 10-re mind felfalják. Valamelyik reggel írtam egy sms-t, amiben le kellett írnom az a szót, ,hogy sóskifli, és szokás szerint nem figyeltem a hosszú és rövid magánhangzókra, így soskifli lett belőle. Ami egyébént nagyon találó. El lehetne adni például a következő fősorokkal egy hirdetésen: “SOS kifli”….ha semmi nem segít.” SOS kifli, ha igazán éhes vagy.” és ehhez hasonló. Vennék mint a cukrot. De nyilván azért sincsenek sóskifli hirdetések, mert - mint mondtam - 10-re már egy darab nincs belőle.

Egy 60 év körüli ...

Ma öt dolgot is külön kellett tennem, mert lejárt a szavatosságuk. Nem nagy dolgok, de rémesen bosszantó, mert utálok dolgokat kidobni, élelmiszert meg pláne. Egyszerűen elfelejtkeztem róluk. Kimentek a fejemből. Egy nápolyi, egy tejszelet, egy csoki. Csupa édesség. Hajlamos vagyok elfelejtkezni az édességekről. Pedig ott vannak tőlünk karnyújtásnyira. Tele cukorral. Valódi cukorral, nem valamilyen helyettesítővel, amiről csak szeretnénk hinni, hogy olyan mint. Ezt az édesítőt nem lehet helyettesíteni. 

Amikor a Dédi eléd tipeg a kis barna, kitaposott papucsában, és megállapítod, hogy már megint mintha összement volna egy kicsit. Amikor a fiad olyan szorosan öleli a nyakad, hogy aggódsz, vajon meddig lesz elég levegő a tüdődben, de a ...